Mindenképp ki akartuk használni a tegnapi Ünnepnapot, hogy akár a hétvégével összekötve egy hosszabb túrát tehessünk az Alpokban. Sajnos az időjárás előrejelzés annyira rosszat sejtetett, hogy úgy döntöttünk maradunk, s körbenézünk a “környéken”.
Így esett a választás Feldbergre (1495 m), a Feketeerdő legmagasabb hegyére.
Az ötlet az útvonalról erről a honlapról jött.
Feldberg tornyai a távolban
A túrának voltak nagyon szép szakaszai, de szinte járhatatlan, élvezhetetlen részei is. Az volt a benyomásunk, hogy aki ezt a túrát közzétette, legalább 5 éve nem járt ezen az úton. Erre a következtetésre a helyenként a növényzettől szinte teljesen benőtt ösvényekből következtettünk…
A lényeg: legszebb rész (szubjektív vélemény) a St. Wilhelm (700 m) – Feldberg (1495 m) közti szakasz.
Sarokszámok:
- 1450 m szint fel-le
- 36 km
Fél 11 felé indultunk Kirchzartenből. Az idő is szuper volt: 20 fok, napsütés 🙂
Eleinte szórt úton, majd nehezebben járható gyökeres-köves ösvényen tekertük / toltuk a bicajokat.
St. Wilhelm előtt kevéssel áttértünk az aszfaltútra. Itt szinte semmi forgalom sincs, egy pici zsákfaluba vezet az út.
Elhaladtunk Wittenbach mellett is, ami egyik sítúránk kezdőpontja volt 1,5 évvel ezelőtt.
Tanya Wittenbach felett- amikor erre sítúráztunk, a ház mögött vezetett utunk
Innen egészen Feldberg-ig szórt, jó minőségű, időnként igencsak emelkedő úton tekertünk felfelé.
Sajnos a Stübenwasen hütte zárva volt, így egy jó Schnitzelről le kellett mondanunk 🙂
Stübenwasen – 1300 m környékén
Továbbhajtottunk a gyönyörő fenyves és rétek között. Itt végre jött egy kis lejtő, ahol megpillantottuk a Feldberget, előtérben a St. Wilhelmer hüttével.
Feldberg a láthatáron!
A hüttében ettünk egy “Wurssalatot” ami gyakorlatilag csíkokra vágott virsli sajttal, uborkával és kenyérrel. De olyan jól esett 🙂
Ezután az út egy pár száz méteres lépcsőn vezet fel, így ott toltuk / emeltük a bicajokat. Innen már közel volt a csúcs, ahonnan szép kilátás nyílik a Feketeerdő hegyeire / dombjaira.
A csúcson: Feldberg
A lefele vezető ösvények szintén igen vegyesek voltak. Voltak köztük nagyon jól járhatóak, s olyan köves-gyökeresek is, ahol tolni kellett. Csak egyszer tévedtünk el majdnem, ahol az ösvényt már visszavette a természet 🙂
Legelőket átszelve
Mire visszaértünk a völgybe Winterhalterhofnál, az én hátsó fékem a fémig kopott 🙂
Innen már könnyű betonos / szórt út vezetett vissza minket az autóig.
Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy jólesően elfáradtunk 🙂
