Utazás a föld középpontja felé! – Ki ne emlékezne Verne regényére? Az izlandi vulkánra, mely gyomrából alagút nyílik a Föld belseje felé. Amikor még iskolás korunkban olvastuk a könyvet, egy percig se jutott eszünkbe, hogy valaha e vulkán tetején állhatunk majd.
Hogy megtaláltuk-e az alagút bejáratát? Erre még később visszatérünk.
Parkoló 4×4-el: 64.817417, -23.714269 |
Szintkülönbség: 850 m |
Csúcs: Snaefellsjökull 1446 m |
Nehézség: PD |
Ahogy pirkadt, úgy közeledtünk a Snaefells félszigethez. Sajnos a hegyek mind felhőben voltak, így semmit se láttunk abból, hova is szeretnénk felmászni. Az utolsó kilómétereket autóval az F570-es úton tesszük meg (F-es út csak 4×4-el járható).
Reggel 8 körül értünk fel a jelöletlen parkolóba, ahol a kocsit hagytuk. Erős szél fújt ami szitáló esőt csapott a szemünkbe. Hiába, ezt a napot terveztük a túrára, így elindulunk. Az első kb. 500 méteren egy földúton haladunk felfele, ami egy kis kráter szélére vezet fel. Innen leereszkedünk pár métert s a gleccser irányába folytatjuk az utat. Sehol semmi fa vagy bokor, kizárólag moha és kövek.
Ekkor még csak mi ketten vagyunk a környéken. Az ösvényt, vagy inkább kőtengerben vezető irányt kőemberekkel jól megjelölték.
Kb. 2 km után elérjük a gleccser szélét. Itt felvesszük a hágóvasat, kötelet s csákányt ragadunk a kezünkbe.
Még mindig a felhőben vagyunk, ami kicsit megnehezíti a navigálást. Időnként 1-2 kisebb csúcs vonalai rajzolódnak ki előttünk. Vajon az egyik lenne a főcsúcs? Aztán ahogy tovább haladunk s összevetjük a gps térképet a tájjal látjuk, hogy a csúcs még messze van…
Körülöttünk minden fehér. A gleccser egyenletesen emelkedik, különösebb nehézségek nélkül. Nagyon monoton ez így. Szerencsére időnként megpillantjuk egy-egy kisebb foltban a kék eget felettünk, ami reményt ad az idő tisztulására.
Két vonalban a gleccser megtörik, ahol hosszan egy-egy mély hasadék tátong a mélybe. A felszínen még át lehet ugrani, de ahogy lenézünk látjuk hogy kitágul s az Alpokban ritkán látott méreteket ölt. Az adrenalinlöket után gyorsan tovább is haladunk.
Már több mint 2 km-t tettünk meg a gleccseren, amikor egyik pillanatról a másikra kitisztul az ég. El se hisszük, hogy ekkora szerencsénk van! Körbenézünk, s fantasztikus látvány fogad minket: jobbra és balra az óceán, előttünk pedig 3 sziklás csúcs.
Csak találgatni tudunk, hogy melyik lehet a főcsúcs. Egyre lelkesebben s gyorsabban haladunk, majd megtorpanunk. Egy egyenes vonalban megtörik a hótakaró előttünk. Mi lehet ez? Csak nem egy az előzőkhöz hasonló hasadék? Óvatosan közelítünk, s amikor rájörünk mi ez, nem hiszünk a szemünknek. Egy ratraknyom! Később aztán kiderítjük, hogy a koranyári hónapokban ratrakkal hozzák fel a jól fizető túristákat a nyeregig, hogy a csúcs alatt aztán pár szelfit lőhessenek.
Mivel a 3 csúcs előtt egy széles s nyilvánvalóan hasadék (semmi további snowmobil vagy hasonló nyom) húzódik, úgy döntünk, hogy a ratraknyomot követjük. Elég groteszk érzés összekötözködve egy ratraknyomban lépdelni, de ki tudja. Fő a biztonság. A széles hasadék aztán egészen az útig húzódik, nem csoda, hogy ilyenkor szeptember elején a ratrak már nem kísérli meg az átkelést felette.
Ahogy közeledünk, s gps-ről azt is leolvassunk, hogy pár méterrel a baloldali csúcs a legmagasabb. Hmm.. ez is a legmeredekebb!
Itt már a csákányt is bevetjük, hiszen a jegesre fagyott oldal egyre meredekebb lesz. Miközben egyre feljebb jutunk, egyre távolibbnak tűnik a csúcs. Az oldal már olyan meredek, hogy csak a hágóvas első fogait a jégbe rúgva tudunk megállni. Erre nem pont így készültünk, ezért a bakancsaink – főleg Gabié – nem elég kemény talpúak. Ez aztán rátesz még 1-2 fokozatot a nehézségre.
Huhh, felérünk a hófal tetejére, s a sziklafal aljába. Na innen hogyan tovább? A szikla hóval és jéggel fedett. De van egy fix kötél! 🙂 Igaz, hogy vastagon jeges, de menni fog ez! Leteszetljük, hogy rendesen rögzítve van-e a kötél. Gabi a szikla aljából biztosít, amíg én továbbindulok. Eleinte traverz, majd egy nagyobb fellépés jön. Erősen ragaszkodva kapaszkodom a kötélbe, mivel bármely szikladarabot is megfogok, az abban a pillanatban ki is törik a falból. Még pár méter, s fent vagyok a csúcson!
Átvetem a kötelünket egy nagy tömbön, s biztosítom Gabit. Pár pillanat múlva mindketten fent vagyunk. Sikerült! Megmásztunk első izlandi csúcsunkat, a Snaefellsjökullt! 🙂
A csúcs akkora, hogy épp ketten elférünk rajta. Készítünk 1-2 fotót, s élvezzük a gyönyörű kilátátst. Három irányba is az óceán vesz körbe minket!
Hangokat hallunk, s a gleccseren egy másik párt pillantunk meg. Így elkezdünk lemászni a csúcsról, mert négyen szúkös lenne itt fent. Lefele is hasonlóan nehéz ez a szakasz. A nyeregben eztán eszünk-iszunk, s mégegyszer megcsodáljuk a panorámát.
Körbenézünk, de semmi nyomát nem találjuk az átjárónak. Hogy lehet ez? Persze lehet, hogy rosszfelé keressük. Ez örök rejtély marad 🙂
Lefele aztán a feljöveti nyomainkat követjük. A két hasadéknál megnézzük, van-e jobb átkelési lehetőség, de jobbhíjján ugyanott kelünk át mint felfele. Ekkorra újra a felhőben haladunk már. A hosszan elnyúló gleccseren végül a felhők alá jutunk, s ismét megcsodálhatjuk az óceánt.
Ismét biztos talaj van a lábunk alatt. Eltesszük a gleccserfelszerelést és a már ismert kőembereket követjük. Mi is építünk párat.
Aztán ahogy a kocsitól kb. 500-re vagyunk már csak, emberek tömegeit látjuk meg a szemközti dombon. Közelebb érve számtalan jeep es kisebb-nagyobb jármű áll a parkolóban s akörül. Körülvéve túristák tömegeivel, akik minden irányba fotókat készítenek.
Kicsit gyors most ez a váltás.
Visszaérünk a kocsihoz, ahol lepakolunk. A mellettünk lévő autóból egy lány Gabit kérdezi, milyen messze van a gleccser, mert megnéznék. Örül, hogy nincs olyan messze, majd beugrik a kocsiba, s előkészületként kisminkeli magát. 🙂
2016.09.02.