Németország legmagasabb pontjára már régen fel akartunk jutni együtt. Gabi korábban már kétszer megmászta a Zugspitzét a Höllentalon keresztül. Igy most új útvonalat szemeltünk ki a csúcsra jutáshoz. Választásunk a Reintalon át vezetö útra esett.

Nehézség: Túra, egy szakasz dróttal biztositva

Parkoló: Garmisch-Patenkirchen Olympia Skistadion; 47.482612, 11.118200

Szállás: Münchener Haus, 2940 m

Csúcs: Zugspitze 2962 m

Lefele: Felvonó a Sonnalpinig, fogaskerekü Garmischig

 

Garmisch-Patenkirchen Olympia Skistadion 740 m – Bockhütte 1052 m – Reintalangerhütte 1366 m – Knorrhütte 2051 m

Download file: Zugspitze1.gpx

 

Knorrhütte 2051 m – Münchener Haus 2940 m – Zugspitze 2962 m

Download file: Zugspitze2.gpx

 

A hétvégére sajnos nagyon instabil időt jósoltak, így az időjárás alakulásának függvényévé tettük, hogy meddig megyünk szombaton, s hogy vasárnap melyik útvonalon jövünk le. Nem kapkodtuk el az indulást, s már majdnem 9 óra volt, mire Garmisch-ba érkeztünk. A hatalmas parkolóban könnyen találtunk helyet, vettünk parkoló jegyet és már indultunk is.

A Reintalon keresztül vezető útvonal technikailag a legegyszerűbb, viszont a leghosszabb választás is a Zugspitzere. 25 km-t kell megtenni, s ezalatt 2300 m szintet emelkedni. Azonban a gyönyörű és változatos útvonal minden fáradtságért kárpótol.

Az első métereket aszfaltozott úton tesszük meg a Partnach patak mellett felfelé haladva. Kb 15 perc alatt elérjük a Partnachklamm bejáratát, ahol a 4 eurós beugró megvétele után a szűk szurdokban vezet az utunk.

A vad szurdokban az éjszakai hatalmas esőzéstől mindenfelől folyt le a víz. Több hosszabb-rövid alagúton keresztül is vezet utunk, ahol azonban nincs világítás (mint pl. a Höllentalban). Mi nem használtuk a fejlámpát, de kora reggel még hasznos lehet.

Hamarosan kiérünk a szurdokból, s egy teljesen más világban találjuk magunkat szétterülő patakmeder és dombok által körülvett völgyben. Átkelünk a hídon és jobbra tartunk az elágazásnál. Minden szuperül ki van táblázva. A folyóparton több tucatnyi kőembert pillantunk meg.

A következő 4-5 km-en a patak mellett haladunk szélesebb szórt úton. Nagyon lassan s szinte észrevehetetlenül emelkedünk csak. A patakmeder időnként szelíden terül el utunk mellett míg máskor vadul mély szurdokot vág a sziklába.

Nem sokkal a Bockhütte előtt az út szükebb lesz, innen már csak gyalog lehet tovább haladni.

2,5 óra után megérkezünk a Bockhüttéhez, ahol rövid pihenőt tartunk s egy szelet finom sütivel és kávéval erősítjük magunkat.

Ekkor már megtettük az első 10 km-t, viszont mindössze 300 m szintet emelkedtünk. nem is maradunk sokáig, mert az ég borult s esőre áll, haladni szeretnénk.

Az időjárásnak megfelelően nincsenek sokan az ösvényen, ami egy napos nyári napon biztos nem így van. Lassan elszakadunk a pataktól s egyre magasabbra emelkedünk a völgyben maradva. Sajnos elkezd szemerkélni az eső, de szerencsére nem vészes.

Hamarosan megpillantjuk a hatalmas vízesést, mely egy a sziklába vájt barlangból zúdul alá.

Az eső eláll, a felhők lehúzódnak a völgybe s kisüt a nap. Mindez pillanatok alatt. Élvezzük a gyönyörű kilátást, ahogy visszapillantunk s egyre hangosabban halljuk a vízesés robaját.

Innen már nem kell sok, s a Bockhüttétől 1,5 óra alatt elérjük a Reintalangerhüttét 1366 m-en. Itt most nem állunk meg, örülünk, hogy nem esik az eső, s tudjuk, hogy a Knorrhüttéig kapaszkodós szakasz vár ránk.

A következő 4 km alatt 700 m szintet kell leküzdenünk, hogy a Knorrhüttébe érjünk. Átkelünk a kis hídon s követjük a patakot. Lassan elfogy a fenyves s egy alpesi legelőre érünk tele birkával. Korábban szembetalálkoztunk a pásztorral is, aki egy hatalmas kutyussal az ölében motoron jött le az ösvényen…

A szerpentinező sziklás ösvényen gyorsan nyerjük a szintet. A párás meleg időben kevésbé esik jól itt meredeken felfelé haladni. Felhőben vagyunk, így nem sokat látunk előre, vagy a körülöttünk magasodó sziklafalakból. Lassan a törpefenyős magasságot is alattunk hagyjuk. Itt megint elkezd szemerkélni majd esni az eső. De szerencsére már nem vagyunk messze a hüttétől.

A Knorrhüttébe érve a szárító szobában felakasztjuk az esőköpenyeket és meleg levest rendelünk sok innivalóval.

Ekkor délután 3 óra van. Az eső egyre jobban szakad. Megesszük a finom levest, s érdeklődünk az aktuális időjárás előrejelzésről. Sajnos estére még nagyobb esőzést és éjszakára havat jósol. Úgy döntünk, ha fel akarunk menni a csúcsra azt még ma kell megtennünk. Ekkor már mögöttünk van 1300 szint és 23 km. Előttünk pedig 1000 szint és 5 kilometer.

Az eső kezd alább hagyni s mi nekivágunk. Az első pár száz méteren meredek szerpentinen haladunk felfelé, majd felérünk a Zugspitze alatti platóra. A lecsiszolt sziklákon még látszik a régen elterülő gleccser nyoma.

Az út jól jelölve van, helyenként a télről maradt karókkal is. A platón kígyózunk a kisebb-nagyobb mélyedések között, s egyre közelebb jutunk a Sonnalpinhoz. Itt van a fogaskerekű végállomása, ami Garmisch-ba visz le, illetve a Zugspitzére vezető felvonó állomása.

2560 méter magasan elérjük a meteorológiai állomás melletti meredek morénás szakasz alját. A túrában ez a legkellemetlenebb rész, ahol meredek kőtörmeléken kell felküzdenünk magunkat.

A morénás szakasz tetejére érve kezdődik a dróttal biztosított szakasz. Egy könnyű A-s klettersteig-nek mondhatnánk. Mi nem használtunk klettersteig szettet, de ha valaki bizonytalanabb, vagy eső/hó van, érdemes lehet feltenni.

Az utolsó kb 200 m szintet a sziklás dróttal biztosított szakszon tesszük meg. Eleinte felfelé mászunk, majd ahogy elérjük a gerincet, azon haladunk, ami egyben az osztrák-német határt is képezi.

A drótkötél mindenhol jó állapotú, s alig van 1-2 fellépés, ahol jobban meg kell kapaszkodni a drótban. Sajnos újra el kezdett esni az eső, egyre erősebben.

Esőben figyelni kell, mert a mészkő nagyon hamar csúszóssá válik. A drótos szakaszokat egyre-egyre megszakítják köves ösvényszakaszok, majd végre megpillantjuk a felvonó épületét a felhőben. Innen már tényleg nincs sok. Az eső már nem csak szakad, inkább ömlik. Elérjük az épületet, s felmegyünk a lépcsőn. A Webcam-ről jól ismert plattformon találjuk magunkat, ahol egy embert se látunk. Bemegyünk a Münchener Haus-ba, ami teljesen üres. Csodálkoznak is a hütte üzemeltetői, mit keresünk itt. Megkérdezzük, van-e esetleg szállás. Naná, hogy van. Mindenki lement a felvonóval a rossz idő miatt, így miénk a hütte. Kapunk is egy saját szobát. Az ablakon kinézve kopog a jég az asztalokon. Megvacsorázunk és korán ágyba bújunk.

Másnap reggel már várt minket a reggeli az étkezőben. A jósolt havazás elmaradt, de az eső továbbra is esett. Hátunkra vettük a zsákot és felmásztunk a csúcsra.

A csúcs mellett éppen új felvonót építenek, így a felvonoépület bal oldalán kell elindulni a csúcs felé – de ez teljesen jól ki van táblázva. Az utolsó szakaszon néhány létrán illetve rövid dróttal biztosított szakaszon mászunk fel a keresztig.

Sajnos a fotókról és webcam-ről ismert gyönyörű kilátásban most nem gyönyörködhettünk, de örültünk, hogy Gabi immár harmadjára, én pedig elsőre állhatunk a Zugspitze csúcsán.

Visszamásztunk a plattformra s megvettük a jegyeket a felvonóhoz. Eredetileg a Höllentalon keresztül akartunk lemászni, de ezt ebben az időben inkább kihagytuk. Az egész épületben a személyzeten kívül senkit sem láttunk. Lementünk az első felvonóval a Sonnalpinra, majd ott megvártuk az első fogaskerekűt, ami Garmischba vitt vissza minket.

A Sonnalpin igazi túristahely, hiszen télen ez a sípálya központja. Körbenéztünk, felkerestük a kis kápolnát, majd felszálltunk a fogaskerekűre.

A fogaskerekű a hegy gyomrába vájt alagúton keresztül jut le Riffelriss-ig, ahol aztán kijön a földfelszínre. Grainau-nál át kellett szálnunk egy másikra vonatra, ami aztán egészen Garmisch-ig vitt. Innen kb 15 perc séta után vissza is értünk az autóhoz.

 

2015.08.15-16.